Chapter forty

Sziasztok!

Igen, megint sikeresen késtem, és röstellem is, de nem volt időm. Egész héten tanultam egyetlen egy (!) dolgozatra.... Mielőtt idiótának néznétek elmagyarázom; ezen a témazárón múlik, hogy kitűnő leszek-e év végén és ezért hajtottam ennyire. Remélem összejön *-* #bocsihogymagamrólpofázok

Ma bekövetkezett a srácok várva-várt bejelentése. Danielle azt mondta MINDEN rajongó örömében sírni fog, Niall is nagyon várta már, de.... De a 2014-es turné helyszínek és időpontok volt a kíváncsiságunk oka. Én személy szerint nagyobb dologra számítottam...

De nem pofázok többet xx

Chapter forty

* Bekő Luca*

- Anya, ne ölelgess már! Sietnem kell! -toltam el magamtól a könnyáztatta arcú édesanyám.

- Nehogy lekésd! Vigyázz magadra, Luci! -adott még egy utolsó puszit.

A nagy búcsúzkodás után futni kezdtem a gép bejáratához, ugyanis már csak 10 perc volt felszállásig. Megmutattam a jegyemet, majd nekivágtam a hosszú folyosónak. Előttem egy idős néni ment, akinek egy elég méretes kézitáskája volt. 

- Bocsánat, tudok segíteni? -léptem mellé.

- Ilyen vénnek gondolsz?! Szerinted nem bírom el a táskámat?! Adok én neked, az anyád Úritsenit! -förmedt rám.

Szép kis asszony, mondhatom! Segíteni akartam neki erre lekiabálta a hajamat... Ez Magyarország! De vigasztalt, hogy már csak pár percet kell ebben a koszfészekben töltenem és újra láthatom Annie-t! 

Leültem a helyemre, ami az ablak mellett helyezkedett el és előhalásztam táskámból az Ipod-om, de még nem dugtam be a fülembe, hátha valami fontos közleményt akarnak bemondani vagy ilyesmi. 

- Szia! -ült le mellém egy igen helyes srác.

- Szia! -köszöntem vissza.

- Dani vagyok! -nyújtotta felém kezét.

- Luca! -ráztam meg.

- Nem baj, ha beszélgetünk? Nem szeretek zenét hallgatni repülőn...

- Nem, persze! Beszélgessünk! -bátorítottam, bár kissé furcsának találtam.

- Miért mész Párizsba? 

- Ha elmondanám nem hinnéd el... -legyintettem.

- Titkos küldetés? -nevette el magát.

- Az unokatestvérem a One Direction stylist-ja és velük leszek a nyári szünetben! -újságoltam izgatottan.

- Nem vagyok oda azért a bandáért... Gondolom ezt levágtad! 

- Igen, sejtettem... -mosolyogtam- És te?

- A szüleim elváltak és anyukám kiköltözött Franciaországba, mert divattervező és most hozzá megyek! -magyarázta- De most ki kell mennem... 

- Oké!

Na jó, ez felettébb furcsa volt! Milyen érdekes, hogy az emberek sokkal, de sokkal többet elárulnak az idegeneknek, mint azoknak, akiket ismernek. Talán azért, mert az ismerősökről tudjuk mennyire érdekli őket vagy csak hencegni akarunk? Soha nem fogom megérteni az emberi gondolkodás módot, de őszintén; nem is akarom! 

***

- Oké, akkor majd írok Facebook-on vagy Twitter-en! -intettem Daninak.

- Jól van, szia! -köszönt el.

Aranyos srác, jó fej is és beszélgetett velem... Szerintem buzi. Na mindegy, egy rettentő fontos és nehéz küldetés várt rám; megkeresni Annie-t ebben a hatalmas felfordulásban. 

Az épület minden egyes zeg-zugát átnéztem, de sehol nem találtam, a telefonját meg szokás szerintem nem vette fel... Hála Istennek, hogy anya megadta a hotel nevét. Kimentem a reptér elé és leintettem egy taxit.

- A River Hotel-be legyen kedves! -adtam meg úti célom.

- Indulunk is, Mademoiselle! -válaszolt.

Mérges voltam Annie-re, hiszen megígérte, hogy kijön elém mégse tette és az már csak rá tesz egy lapáttal, hogy egy teljesen ismeretlen városban hagyott magamra... Gondoltam, hogy lesz valami probléma ezzel az úttal, de szerencsére nem vagyok elveszett, gyámoltalan kis lányka, aki sírva fakad és bevonul egy sarokba!

- Meg is érkeztünk! -szakított ki gondolatmenetemből a sofőr.

Miután segített kipakolni a csomagtartóból kifizettem az utat és megpróbáltam bemenni. Rengeteg fan sikoltozott és várta a srácokat az épület előtt. Volt aki egy sátorban (?) ücsörgött, meg sört ivott. Mintha csak egy fesztiválon lennének... Nem is értem, hogy süllyedhetnek ilyen mélyre! Soha az életben nem futnék így senki után, pláne nem olyan után, aki azt sem tudja, hogy élek! 

Értetlenül megráztam a fejem és már ténylegesen bejutottam az üvegajtókon túlra. A recepcióhoz siettem;

- Jó napot! Annie Brown lakosztályába vagyok hivatalos. Útbaigazítást szeretnék kérni. -mosolyogtam illedelmesen.

- Üdvözlöm! Attól tartok ez lehetetlen! A hölgy nem egyedül van a lakosztályban, hanem egy híres zenekarral. Sajnálom, de nem adhatok ki több információt.

- És esetleg nem tudná felhívni őket? 

- De... -húzta a száját- Kérem mondja a nevét!

- Luca Bekő! 

- Jó napot, Mr. Styles! Egy bizonyos Luca Bekő -ejtette ki érdekesen nevem- keresi Annie Brown-t! Felküldhetem vagy lejönnek vagy mi legyen? -kis szünet- Értem, rendben! Viszont hallásra! -tette le a kagylót.

- Na?

- Mindjárt lejön valaki.

Pár perc múlva a szinte teljesen üres előcsarnokban cipőcsattogásra lettünk figyelmesek. Mindketten a hang forrása felé kaptuk fejünket. Barna cipő, sötét szürke csőnadrág, Ramones poló és barna, göndör fürtök=Harry Styles. 

A fenébe! Ő nem ismer, nem tudja ki vagyok, mit akarok... Nem tudom, hogy fogok bejutni hozzájuk, hiszen Annie tuti nem mesélt rólam! -kapott el hirtelen az idegeskedés.

- Hello, te vagy Luca, ugye? -kérdezte kicsit flegmán.

- Igen.

- Annie unokatestvére?

- Igen.

- Akkor gyere velem! -fordított hátat.

Ja, miért is kérdezné meg, hogy esetleg segítsen-e a hatalmas bőröndömmel vagy valami... Á, ő híres és tehetséges, hogy is gondolhattam ilyet?! Eddig szerettem őket, de ha az összes ekkora bunkó, nem is akarok itt maradni!