Chapter twenty-six

Hello!

Mivel ma -magamhoz képest- korán keltem, és nem tudtam mit csinálni, ezért unalmamban csináltam egy trailer-t a bloghoz. Nézzétek meg, de előre szólok, hogy nem lett mestermű, szóval ne reménykedjetek :D 

Mindegy, nem pofázok! Jó olvasást xx

Chapter twenty-six

* Balogh Szabina *

Tudom, hogy kicsit túlreagáltam a dolgot, de lényegében igazam volt! Hisz nem tudok semmit a BARÁTOMRÓL! Valószínűleg majd pont most lenne kedvem vásárolni meg csatangolni... Ésszerű, tényleg...

A szobaajtón kezdtem el a dühöngést, aztán áttértem a párnákra, végül mindenbe kellő erővel belerúgtam.  De ez még nem volt elég, felkaptam egy cipőt, és elmentem sétálni. Köztudott, hogy utálok sétálni. Csak akkor vetemedek erre, ha nagyon ideges vagyok, vagy gyászolok...

***

Fél 4 van, 5-kor már a repülőn kéne lennünk, de Louis még mindig nincs sehol. Már összepakoltam magamnak, sőt az Ő cuccait is, de még csak arra se képes, hogy  egy kib*szott SMS-t írjon!

Leültem a szoba közepére. Üvegesen bámultam a szőnyeget, aztán már csak azt vettem észre, hogy patakként folynak a könnyeim. 

Minden eszembe jutott... Amikor először találkoztam Annie-vel és Lou-val, az éjszakák, amiket Zayn-el töltöttem, a sok ökörködés, nevetés... És most mégis itt ülök, és bömbölök... Hihetetlen... Mások ölnének azért, hogy itt legyenek, én meg sajnáltatom magam... 

Igaza volt An-nek, Louis felnőtt ember, tud magára vigyázni, és előbb-utóbb úgyis jelt ad magáról.

Összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy átmegyek Annie-hez bocsánatot kérni. Átcsörtettem a folyosón, majd bekopogtam a szobájába. Nem jött semmi válasz, ezért benyitottam. Üres volt a szoba, csak az összecsomagolt bőröndök álltak egymás mellett.

Egyből tudtam, hogy hol van, mit csinál. Nagyon ideges lettem, hiszen én mondtam neki mindig, hogy ez hülyeség és fejezze be, most pedig miattam csinálja! Átrohantam az egyik fürdőbe, de sajnos nem abban volt... A másikhoz futottam, és dörömbölni kezdtem.

- Annie, nyisd ki!-ordítottam, de nem jött válasz-Annabella, ez nem vicces! Nyisd már ki azt a k*rva ajtót! Ne haragudj, elcsesztem! Az én hibám volt, de könyörgöm gyere ki!-kiabáltam tovább sírás közbe.

Még mindig nem válaszolt. Ott ütöttem, rugdostam az ajtót, míg végül Harry jött oda.

- Mi a baj? Miért sírsz?-ijedt meg.

- A-Annie...-szipogtam.

- Mi van vele?-aggódott még jobban.

- Ö-összevesztünk, é-és bent va-an!-mutattam a fürdő fele.

- És az miért akkora baj? Majd kibékültök!-legyintett.

- Vagdossa ma-agát...-hajtottam le a fejem.

- Mi?! Nem, ez nem lehet!-akadt ki- Annie nyisd már ki!-kezdett ő is ideges lenni.

Nem szólalt meg, nem nyitott ajtót... Kezdtem nagyon megijedni, ilyet még sosem csinált... Harry megunta ezért egy "Menj az ajtó elől!" kiáltás után betörte azt.

Annie a fürdőkádban ült eszméletét vesztve, és tiszta vér volt minden... Harry odarohant hozzá, és pofozgatni kezdte. Nem reagált semmit. Rázogatta, szólítgatta, de még mindig semmi... Kiadta parancsba, hogy hívjam a mentőket.

10 perc múlva már itt is voltak. Felemelték és felrakták arra a kocsis izére. Bongyorkával utánuk rohantunk, aztán beültünk a mentőkocsiba. Az orvosok furcsa szavakat használtak, amikből nem értettünk semmit, ezért vettem a bátorságot és megkérdeztem;

- Mi van vele?

- Felvágott egy eret, amit nagyon nem kellett volna... Sok vért vesztett, ezért ájult el, de rendbe fog jönni, nem olyan brutális az állapota. Csak be kell kötni a sebet, egy kis vért adni neki, és várni amíg felébred.-mosolygott biztatóan a férfi.

- Köszönöm.

- Nem hiszem el! Miattam került ebbe a helyzetbe, amiatt, hogy ideges voltam, és bunkó! Én vagyok a hibás, és ezt nem tudom megbocsájtani magamnak soha....-motyogtam magam elé bámulva.

- Nem csak a te hibád, egy veszekedéshez ketten kellenek. Meg kéne tanulnia, hogy ne így vezesse le a feszültséget...-mondta halkan.

- Nem tudja jó módszerrel levezetni... Amikor egyszer rádöbbent, hogy az önmarcangolásnak semmi értelme a piához és a droghoz nyúlt... Azok se sokkal jobbak ennél, és akkor még csak 15 volt!-fordultam Haz felé.

- Tudom...-nézett a szemembe.

- Megérkeztünk!-szólt a doki.

Kipattantunk hátulról, majd a mentősöket kezdtük követni. Csatlakozott még egy orvos, aki közölte velünk, hogy üljünk le, mert nem mehetünk velük... Engedelmeskedtünk, de a kórterem, vagy mi az Isten ablakából néztük az eseményeket. 

Nem szóltunk egymáshoz, csak Annie-t és az őt körülvevő orvosokat bámultuk. Nagyon aggódtam érte, hiszen már jó ideje legjobb barátnők vagyunk, és ha elveszteném olyan lenne, mintha félig én is meghalnék... 

Nyílt az ajtó, és minden idegen kijött rajta. Harold egyből odafutott az egyikhez és megkérdezte mi baja van, vagy mi lesz meg hogy lesz.

- Meg kell várni, amíg felébred, és akkor kivizsgálják.-állt mellém Haz.

- És körülbelül mikor ébred fel?-kérdeztem.

- 10-15 perc... Nem megyünk el kávézni? Amíg fel nem kel úgyse tudunk mit csinálni...-nézett rám.

- Menjünk!-mosolyodtam el.

A kávé valami elképesztő sz*r volt... Barna víz... Utálom a kórházakat! A kellemetlen lötty után visszatértünk An kórterméhez, és megint a kis ablakon keresztül kukucskáltunk be. 

- Szerinted depressziós?-kérdeztem halkan, és felé fordultam.

- Nem hiszem, csak meg kellene tanulnia levezetni a feszkót...-magyarázta.

Elmosolyodtam és mélyen a szemébe néztem. Arca egyre közeledett enyém felé, s bár tudtam, hogy nem lenne szabad nem fordítottam el a fejem. Megcsókolt én pedig vissza. Aztán gyorsan feleszmélt, majd elhúzta fejét.

- E-ezt nem kellett volna...-dadogott.

- Nem, tényleg nem...-adtam igazat neki.

- Maradjon köztünk, oké?-mosolygott zavartan.

- Én is úgy gondoltam!-kacsintottam.

Visszafordultunk Annie-hez, aki mocorogni kezdett. Harry megengedte, hogy előre menjek. Beléptem a "szobába", ahol barátnőm nyitogatta szemeit.

- Tegnap megpróbáltad megölni magad... Miattam.-mondtam suttogva.

* Louis Tomlinson *

Egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak kattogott az agyam Lottie-n. Fél 6-kor úgy döntöttem fel kelek, mert nem akartam felkelteni Szabinát is a forgolódásommal. Óvatosan kimásztam mellőle, aztán magamra kaptam valami ruhát, és kislisszoltam a szobából.

Ahogy kiértem a konyhába Paul-al találtam szembe magam, aki kávét szürcsölgetett, és az újságot olvasta.

- Jó reggelt!-köszöntem.

- Neked is! Hogy-hogy ilyen korai vagy?-kérdezte közömbösen.

- Beszélni akarok veled!-ültem le a vele szembe lévő székre.

- Hallgatlak!-mosolyodott el.

- Figyelj, Lottie nincs jól, és beszélnem kell vele rögtön, személyesen...-kezdtem bele, de közbe vágott.

- Menj, úgyis Európába folytatódik a turné. 3 napod van, hogy Párizsba érj, oké?

- Oké, majd hívlak!

- Ajánlom is! De menj, 1 óra múlva indul egy gép Londonba!-figyelmeztetett.

- Jó, a cuccaimat itt hagyom, hozzátok légyszi!

- Jó, jó utat!-intett.

- Köszi, nektek is!

Összeszedtem a létfontosságú dolgaimat, és fogtam egy taxit. Fél óra múlva ott is voltunk. Berohantam az épületbe, ahol sikerült egy last minute jegyet vennem, majd felszálltam a gépre. Telefonomat előkotortam, és felhívtam anyut.

- Szia anya! 7 óra múlva Londonban leszek, eljönnétek értem?

- Kisfiam! Miért? De persze, ott leszünk!-szólalt meg anya.

- Oké, mindegy az, hogy miért megyek, majd rájöttök! Akkor 7 óra múlva!

- Rendben, vigyázz magadra! Szeretlek!

- Én is szeretlek!-és kinyomtam.