Chapter thirty-two

Lottie 

Hey everyone!

Meg is hoztam az új részt, igazából nincs mit hozzáfűznöm, talán kicsit rövidebb lett, mint szokott, de remélem tetszeni fog :33

Jó olvasást xx

Chapter thirty-two

* Louis Tomlinson *

- Ez nem jó ötlet, nem tudunk rá mindig figyelni! -ellenkeztem.

- Jajj, Louis! -legyintett- Csak a társaság miatt olyan, amilyen... Ha veletek lehetne nem viselkedne így! -érvelt.

- Tőlem jöhet, de meg kell beszélnem a srácokkal meg Paul-al is... -kerestem a kifogásokat.

- Ne fáradj! Paul-al beszéltem, neki is oké és mindig az van, amit ő mond, tehát Lottie holnap után már veled lesz a turnén! -vigyorgott.

- Hurrá... -mondtam erőtlenül.

Az út további része csendben telt, sőt szerintem el is bóbiskoltam egy fél órácskára... Csak néztem ki az ablakon -miután felébredtem- teljesen üres fejjel, viszont mikor megpillantottam a Doncaster feliratú táblát rettentően izgulni kezdtem. A város szélén van a házunk,ezért nem telt bele 5 percbe és már a jó öreg, barack színű épület előtt álltunk.

- Jó újra itt lenni! -sóhajtottam.

- Jöhetnél gyakrabban is... -mosolyodott el anya- Na, de menjünk már! -sürgetett.

Bólintottam, majd bementünk a házba. Apa még dolgozott, viszont az ikrek kiabálva jöttek le a lépcsőn. Mikor leértek csípőmet kezdték el ölelgetni és áradoztak mennyire hiányoztam nekik, és mik történtek itthon. Alighogy a kicsik befejezték monológjukat a lépcső tetején Lottie-t pillantottam meg.

Piros szemek, kócos haj és valami iszonyat sötét smink... Első gondolatom az volt, hogy ez nem is az én húgom, a második pedig, hogy anyáék hogy nem vették észre eddig a változást...

- Szasz! -lökte oda.

- Lottie, gyere velem!

Megragadtam karját és a kert felé vonszoltam. Útközben próbált kibújni szorításomból, de nem jött össze. Leültünk a hintaszékbe és bekövetkezett egy hosszú csend, amit ő tört meg;

- Elmondtad neki, igaz? -célzott anyára.

- Igen...

- Csodálkozom, hogy még nem ordította le a fejem... -nevetett fel kínosan.

- Ne neki köszönd meg... Miért csinálod ezt? -néztem rá.

- Jajj, mintha nem tudnád... -forgatta meg szemét- Te vagy a popsztár, mindenki veled van elfoglalva... Rám senkinek nincs ideje... Lásd; azt se vették észre, hogy külsőleg megváltoztam... Sose leszek az első számú gyerek. -suttogta utolsó mondatát.

- Lottie, ez hülyeség! Miért ne foglalkoznának veled?! Engem alig látnak, téged mindig és ezért rád több figyelem irányul.

- Csak hiszed... Amikor nem vagy itthon azért vagy te a téma, amikor itthon vagy akkor meg azért... Anya ma nem ment el szülőire, mert te jöttél.

- Jajj, most egy szülői... Senki nem hal bele! -legyintettem.

- Az osztálykirándulásról van szó, és aki nincs ott az nem mehet... De tényleg, nem fontos...

- Bocs, nem tudtam. -húztam el a szám- Beszélj vele!

- Mit?! Hogy bocs anya, de füvezek mert nem figyelsz rám?! Louis, kérlek... -forgatta meg szemét.

- Holnap után velem jössz. -jelentettem ki.

- Hova? -kerekedett ki a szeme.

- A turnéra.

- De, biztos... -nevette el magát.

- Mondom! 1 hónapig ott leszel! -vigyorogtam.

- De... Én nem akarok.

- Leszarom! Akkor is jössz! -keltem fel a hintaszékből- Készülj fel! Durvák vagyunk! -kacsintottam és bementem.

* Zayn Malik *

Cassie végre megérkezett. Mikor összeszedtem a repülőtéren elég rosszkedvűnek tűnt, de nem foglalkoztam vele, gondolván majd úgyis elmondja, ha akarja. De nem így lett. Egész nap nem evett semmit, alig beszélt, az az édes mosolya egyszer sem került elő, sőt még cigizett is... Ki akartam deríteni, hogy mi baja van, ezért mellé feküdtem az ágyra és belekezdtem;

- Mi történt?

- Nem értem mire gondolsz... -próbált hazudni.

- Cassandra!

- A nagypapám... -buggyant ki egy könnycseppje- Rákos. -mondta elhaló hangon.

- Ez szörnyű, milyen rákja van? -öleltem magamhoz.

- Vér... -hüpögte.

- Mennyi ideje van hátra? 

- 2... Hét. -tört ki belőle a sírás.

Minden egyes levegővételnél jobban szorítottam, hátha attól kevésbé lesz fájdalmas, bár tudtam, hogy ez butaság... Emlékszem milyen érzés volt, mikor én vesztettem el a nagypapám. Még most is hiányoznak a háborús történetei, a motyogása és az idézetei...

- "Isten azért vesz el tőlünk fontos személyeket, hogy erősebbek és mások, jobbak legyünk!" Ezt az én papám mondta mindig. És mennyire igaza van... Amióta már nincs velünk, teljesen megváltoztam... Előtte egy nőcsábász voltam, aki senkit nem tisztelt, de most már úgy akarok élni, hogy büszke legyen rám. -próbáltam vigasztalni.

- Ez szép volt, de nem lesz ettől jobb... -mosolygott szomorúan.

- Csinálok neked enni, oké? Mit kérsz? -keltem fel az ágyról.

- Semmit... Nincs étvágyam...

- Lasagne? -nem kaptam rá választ csak egy szemforgatást, amit beleegyezésnek ítéltem.